Vers
Élethalálharc
Haláltusád kezded, születésed napján,
Legelőször felsírsz, Édesanyád karján,
Egyre csak zokogsz, félvakon, és fogatlan,
Majd befejezed, ugyanígy, Te tudatlan,
Mindig a születéssel kezdődik minden,
Hiába is vagy abban a téves hitben,
Ábránd, hogy talán örökké fog tartani,
Nem tudod fejedet álomra hajtani,
Nem nyugodhat soha, megtépázott lelked,
Az álnok félhomály, lassan mindent elfed,
Segítséget, vajon honnan remélhetnél,
Mi az, mit ha lassan is, de megérthetnél,
A kérdés: mi célból jöttél e világra?
Hiába is kulcsolod kezed imára,
Erre, a választ, senkitől meg nem kapod,
Mint arra sem, melyik az utolsó napod,
Személyiséged, szépen, lassan fejlődik,
Ehhez, az elfajzott világhoz edződik,
Megtanulsz, szemrebbenés nélkül hazudni,
Ha szükséges, még magadat is eladni,
Pedig régebben, volt néhány remek éved,
Mára már megfakult, vidám nevetésed,
És eljutsz addig, mit nem tudsz már tetézni,
Ha egy napon, nehéz lesz tükörbe nézni,
És talán, hiába volt minden, mit tettél,
Egynéhány dologért, drágán megfizettél,
Drága volt az élet, és már a Drága sincs,
Magad fogja lettél, kezeden rabbilincs,
Ha üt az óra, ahogy lassan körbeér,
És elfogyott körülötted az élettér,
Vissza a kezdethez, félvakon, fogatlan,
Az elmúlás vár, magányosan, nyomtalan.