Vers
A magányos vándor
Egy emberöltő, mely mögötte áll,
Csak rója útját, fejére bánat száll,
Arca ráncos, sok mindent megélt,
Visszagondol múltjára, mely egy regénnyel felért,
Látott háborút, véres csatákat,
Hallotta sírni az elhagyott árvákat,
Őt is elhagyták hű társai,
Velük együtt tűntek el merész álmai,
Látott vesztes népeket, győztes hadvezért,
Ki a holtaktól megértést nem kért,
Ki is értené meg az esztelen pusztítást,
Csak az, ki maga se tenne mást,
Látta a bűnt, mely a világot fogja körül,
Az uraságok tehetnek mindent büntetlenül,
Csak a szegény az, kinek lehetnek vétkei,
A "törvény" lesújt, hogy gyarapodjanak terhei,
Látta a nyomort, düledező házakat,
Rongyos embereket, kik nem ismerik a vágyakat,
És látott nőket, kipirult arcúakat,
Kik néhány garasért eladták magukat,
Kivette részét Ő is a kínokból,
Szenvedett sokat, ezernyi zsarnoktól,
Volt, hogy kellett gyűlölt királyát éltetni,
Ellenállását próbálták erőszakkal megtörni,
Ha a test meg is tört, a lélek sohasem,
Küzdött, amíg bírta, nem győzte le a félelem,
De a sorssal Ő sem szállhat szembe,
Elfáradt, az idő eljárt felette,
Tapasztalt jót is, bár igen keveset,
Múltak az évek, emlékezetéből az is kiesett,
Az utolsó éjszakát, a múlt kísértete járja,
Csak a magány maradt, ami biztosan a sajátja,
Remegő kezeit, hű vándorbotján nyugtatja,
Fáradt tekintetét lassan a földre horgasztja,
Visszagondol utoljára, útját a kín szegélyezte,
Várja a végső döntést, vándorútját bevégezte.
1995.04.21.