Vers
Huszonnégy
Ismerték egymást, látásból, vagy kicsit jobban,
a fiú várt, talán a lány szíve is lobban,
Övé izzott, kitörni készültek a lángok,
és fejében andalogtak, szebbnél szebb álmok,
De a csoda, kicsit váratott magára még,
ám a fergeteg mögött dereng már a kék ég,
Halvány napsugár, felhők közül átszűrődve,
benne volt az áhított jövő szép reménye,
A fiú bizakodva nézett fel az égre,
összekulcsolt kézzel az Angyalokat kérte,
Segítsenek neki, hisz tiszták az érzések,
megszánták árva lelkét, igéző Fénylények,
A lány kételyei most már múlni látszottak,
és afféle vad gondolatokkal játszottak,
A vágy, kettejükben egyre csak erősödött,
végül a távolság megszűnt, hát itt kezdődött,
Közös történetük, egy csendes őszi estén,
mikor először szóltak a szerelem nyelvén,
Megérintve egymás lelkét, némán, szó nélkül,
mitől az ember szívverése felélénkül,
Csillagaik együttálltak azon az éjen,
lángra kapott a parázs, hogy örökké égjen,
Test a testben, s most már csendben eggyé váltak,
megtörtént mire mindketten régóta vágytak,
Megéltek sok szép percet, valóság a vágyból,
zöldellő rét lett, egy kopár, kietlen tájból,
Együtt csodálták a rét ezernyi virágát,
szebbé téve, hétköznapok szürke világát,
Hullámvölgyek azért nyilván köztük is voltak,
ám évek alatt, szépen összecsiszolódtak,
Egy csodás napon szájuk az IGEN-t kimondta,
immáron beteljesülés vár az álmokra,
Kötelékükben határozott tartópillér,
a szeretet, amely minden kincsnél többet ér,
Egymás szemében még mindig látják a szépet,
így hát történetük korántsem érhet véget.